Viharlady

Máshova nem tudom beilleszteni ezeket a történeteket, így hát nyitok nekik külön lapot. Megérdemlik.

.... Amikor megláttam, egyből lecövekeltem a fekvőfotel mellett. Ez kell nekem, ebből nem engedek. Jól tettem. Pár perc múlva jött egy pár és ők is nézegették az általam kiszemelt jószágot. Nagyon nézegették, és én nem mozdultam mellőle egy tapodtat sem. Lefoglaltam magamnak, ugye? - kérdezte a hölgy. Mondtam, hogy igen, csupán isteni szikrára várok. Még egy szatyrot sem, nemhogy egy platós kocsit hoztam volna magammal. Kábé tíz percig álltam ott és vártam, hogy megszálljon az ihlet. Elsőre T-t hívtam fel, aki - balszerencsémre - otthon volt és nem itthon. De megvígasztalt, hogy utánanéz egy ismerősének, akinek most ott kell tartózkodnia, ahol én vagyok, és ha igen, akkor rövidre zárhatjuk a dolgot. Nem volt szerencsém. Ellenben kaptam egy telefonszámot, egy taxisat. Innentől fogva tudtam, hogy minden sínen van, megoldódott az összes - általam kreált - probléma. Platós kocsi híján fogtam a fotelt, felemeltem, nem tűnt nehéznek a tizennégy kilós súlya ellenére. A csípőmhöz támasztottam a karfát, az alját a sípcsontomhoz és lépésről-lépésre haladtam vele a pénztár felé. Arra azért ügyeltem, hogy senkit se taroljak le, sem az előttem, sem a mellettem, sem az utánam közlekedőket. Sikerült balesetmentesen a pénztárhoz érnem, nem kellett sokat mennem, és csak ketten álltak előttem. Hamar végeztem. A pénztár mögött letettem a jószágot, elmentem egy platós kocsiért, volt a közelben egy gazdátlan, rögvest magamévá tettem. A vevőszolgálatnál kaptam kulcsot és helyet, nekiálltam legózni, csak most épp fordítva. Szétszedtem darabjaira a jószágot, hogy szállítható legyen. Egész csinos csapat nézőközönségem támadt, segítségem azonban egy sem. Jöttek-mentek körülöttem, volt, aki megállt és csak nézett, mint Miska a moziban. Egy se kérdezte, hogy segíthet? De én nem törődtem vele, feléjük sem néztem. Nehogy má' azt higgyék, hogy segítségre szorulok! Juszt se! Tök természetesen fogtam a kulcsot és sorba lazítottam meg és húztam ki a csavarokat, gondosan egymás mellé téve a szerelőasztal szélén. Amikor úgy láttam, hogy nincs több szétszednivaló, akkor a darabokat visszapakoltam a platós kocsira és elmentem az önkiszolgáló csomagolóhoz. Itt is megbámultak, főleg férfiak. Én meg jót kacagtam magamban. Bámuljatok csak, úgyse sokszor láttok nőt, aki otthonosan mozog a szerszámok világában. Nekem nem okozott gondot és nem volt újdonság. Aránylag stabilan összeköztem a szétszedett darabokat. Úgy igazítottam a részeket, hogy a lehető legkisebb helyet foglalják el, passzoljanak egymáshoz. Amikor ezzel is végeztem, visszamentem a vevőszolgálathoz és beadtam megőrzésre a csomagot. Visszamentem még egy fordulóra, volt vásárolnivalóm és ugye, az ebédet sem hagyhattam ki. Mindezekkel komótosan végeztem, majd visszamentem a csomagért és hívtam a taxit. A mélygarázzsal szembeni lifthez kértem és csodálatos módon tíz percen belül odaért. Készséges és kedves fiatalember volt a sofőr, bepakolta a csomagtartóba a csomagot, majd én is beültem és elindultunk. Közöltem az úticélt és beszélgetésbe elegyedtünk. Még nem hallottam róluk, kérdeztem, hogy mióta vannak a piacon? A műszerfalra tapétázva ott volt előttem az összes információ táblázatos formában, könnyű volt eligazodnom rajta. Most mennem kell, később folytatom a történetet. Kész az ebéd, tálalva van. Rögvest eszünk, addig még belefér pár mondat. Már indulásnál volt egy olyan érzésem, hogy nem jó irányba álltunk, de még nem szóltam, hátha valami értelmes útvonal kerekedik ki belőle. Hát nem. Kényszerem támadt, hogy megszólaljak, biztos, hogy jó útvonalon haladunk?? Erre a sofőr minden szó nélkül jobbra indexelt, a következő útkerteszteződésben jobbra kanyarodott, majd kisívben balra vette az irányt, és ami a fő, leállította a kilométerszámlálót. Pedig nem mondtam és nem kértem. Önként és dalolva tette. Visszaértünk a kiindulási pontra és jó irányba állt - véleményem szerint. Ekkor visszakapcsolta a számlálót. Innentől kissé hűvösebbre fordult a viszony, már nem akart beszélgetni, annyira nem is bántam. Summa summarum percek alatt elértük az úticélt, közel parkolt a kért helyhez. Ránéztem a taxaméterre, egészen enyhe összeget mutatott, lényegesen többet szántam erre az útra. Nagyobb címletű pénzt adtam és mondtam, hogy mennyiből kérek vissza. A felesleges 'kanyar' beiktatásától függetlenül is szántam neki borravalót. És így, hogy a vártnál lényegesen kevesebbet mutatott az óra, "megháláltam" segítőkészségét. Mondta, hogy nem kéri, én mondtam, hogy akkor is adok, ha nem kéri. De ő nem kéri. Nem baj, akkor is adok! Látszott rajta, hogy zavarban van és szégyelli magát, mert egy dörzsölt sofőr fel sem vette volna a közbeszólásomat. Én pedig nem akartam bántani. Hálásan köszönte és én közöltem vele, hogy máskor is igény tartok a "szolgálataira". Ezzel továbbállt. És most van egy hajlított nyír fekvőfotelem, barna faágas, zöld faleveles mintás, fejpárnás matracom. Egy óra, ideje ebédelni. Jó étvágyat!  

Isten Átka kitörő örömmel várt, kérte vacsoráját és egy kis kényeztetést, majd önként elindult éjszakai szállására. Jókora energia szorult ebbe a kisebbfajta tigrisbe, mert alig bírtam lépést tartani vele. Nyúlós a póráza, kis híján leszakította az ujjamat. Isten Átka. Szomszédom nagyon barátkozik vele, tetszik neki a jószág. Dilemma: maradjon vagy menjen? Ezt látni kellett volna! Manókáimmal ebédeztem, mindenki azt evett, amit akart, jobbnál jobb falatok közül válogathattak. Mindenkinek akadt fogára való. Kifelé menet újfent eljátszottuk, hogy fizetés nélkül távozunk. Manókáim: - De Anya...! - Valami baj van? - kérdeztem ártatlan szemekkel. Éjszakára nem zártam garázsba Isten Átkát, kint hagytam a helyén. Nem hűlt le a levegő öt fok alá, nem fagyott meg a jószág. Reggel amikor kinyitottam az ajtót kerregve kérte a reggelijét, a lábam alatt razziázott amíg nem kapott enni. Nagyon vigyáznom kellett, hogy rá ne lépjek valamely testrészére. Ilyenkor nagyon tud hízelegni, azt se tudja, hogyan dörgölőzzön a lábamhoz. Amint megkapta az első falatokat, rábukik a tányérjára és nem hagyja, hogy a többi falatot is rápakoljam. Ilyenkor szoktam félrelökdösni, hogy legalább a tányérját hadd pakoljam meg kajával. Cicakajával.

Sokszor meg vagyunk arról győződve, hogy az életünk jobb lesz, ha férjhez megyünk, megnősülünk, ha megszületik az első gyerekünk, vagy  ha megszületik a második. Aztán meg azért vagyunk frusztráltak, mert a gyerekek túl kicsik még ehhez vagy ahhoz és azt gondoljuk, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnőnek. Folytatásként kamaszkori viselkedésük miatt vagyunk elkeseredettek. Meg vagyunk győződve arról, hogy boldogabbak leszünk, mikor ezen a korszakon túljut.Azt gondoljuk, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélünk, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor? Mindig lesznek különböző nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni és elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék.

Alfred Souza mondta: Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos megnemértettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az "akadályok" a Valódi élet. Ha íly módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat és emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire. És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdődik az iskola, majd ha lefogyok 5 kg-ot, majd ha sikerül felszedni 5 kg-ot, majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek, majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek, majd ha férjhez megyek, ha végre elválok... Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot "elkezdeni", mint ez a pillanat. Az életöröm és a boldogság nem úticélok, hanem maga az utazás.

KAT-on is az egyik legnehezebb feladat volt a navigáció. Adva volt egy egyszerű rajz és el kellett mondani szóban úgy, hogy a többiek visszaadják rajzban. Ahány ember, annyifélén értelmezték. Akkor kezdett könnyebbé válni a feladat, amikor kérdezhettek a rajzolók. Akkor domborodott ki, hogy mit nem kommunikáltam jól, vagy valami hiányzott a kommunikációból. Mint most is. Mindjárt az első mondatot másképp értelmezték, mint aminek szántam. Nem mondtam, hogy a képernyőn kell keresni azt a valamit.

Mintha lenne valami a levegőben. Valami különleges, ami másként hat minden egyes emberre. Egyesek felélénkülnek, aktívvá válnak, hiperaktívvá, mások ellustulnak és nemtörődömök lesznek. Érdektelenek. Hosszabb idő után felébrednek, mintha mi sem történt volna, ott folytatják, ahol időtlen időkkel előtte abbahagyták. Mintha mi sem történt volna.

Tisztára bele vagyok szerelmesedve a lakásomba. Lassan másfél éve, hogy az enyém és még mindig az újdonság erejével hat. Körbevesz a fény, reggel a keleti ablakokon, nappal a délin és délután a két nyugati ablakon árad be a fény. Még mindig nem rendeztem el teljesen, még mindig van mit pakolnom egyik helyről a másikra. Tisztára úgy vagyok vele, mint a gyermek, aki végre valahára megkapta vágyva vágyott játékát, ami csak az ő számára érték, de a legnagyobb. Időnként felpattanok a laptop mellől és átmegyek a "burzsoá" szobába (lánykám nevezte el, amikor meglátta a hatalmas és kényelmes textilbőr kanapét és a hozzávaló fotelokat), majd a kék szobába, ami a lánykáméknak és a vendégeknek van fenntartva. Belevetem magam a fekvőfotelba, amit magam szereltem szét, majd cincáltam hazáig. A kertben lesz a helye, akkor rakom ki majd, ha elnyílottak a tulipánok és a nárciszok. Aztán visszajövök a szobámba, ahova sikerült mindent bezsúfolnom, amire úgy gondoltam, hogy az nekem nagyon, de nagyon kell, ami nélkül nem élet az élet. És kinézek az ablakon, rálátok a fenyő csúcsára, kettőre is. Reggelente Napocska mellett madártrilla ébreszt. Észbontó csivitelést tudnak csapni, be nem áll a csőrük, fújják rendületlenül. Kellhet még valami?

A mai párna sztorit el kell mondanom. Nem állt szándékomban vásárolni, aztán mégsem tudtam megállni, hogy ne vegyem meg azt az öt párnát. Szóval, megebédeztem, majd ráérősen baktattam le a piactérre, nézelődtem, de semmi konkrét nem érdekelt. Már majdnem a pénztárakhoz értem, amikor merészen jobbra vettem a kanyart, a "leértékelt" részleghez irányítottam lépteim. Épp akkor pakoltak ki a raktárból holmikat, egyik részét kosárban, másik részét tolókocsin. Az egyik kosár tele volt fehér és piros díszpárnákkal. Az előttem álldogáló hölgy felkapott kettőt, nekem már csak három maradt abból a fajtából. Másféle is volt, de az annyira nem érdekelt. Szóval, nekem már csak három jutott. Még egy kicsit nézelődtem, közben újabb szállítmány textilféle érkezett, de nem tudtam vele semmit kezdeni, hiszen el is kell azt hozni onnan. Álldogálok és gondolkodok, hogy hova is fogom tenni azokat a díszpárnákat, amikor a hölgy, aki előttem felkapott kettő párnát, nem tudom, hog milyen megfontolásból, de vissza is tette a kosárba mindkettőt. Több se kellett, mint a vércse, lecsaptam a két párnára és már viharzottam a pénztárhoz. Nem volt potya időm, gyorsan kellett cselekednem. Ügyesen sorra kerültem a pénztárnál, fizettem, majd elindultam hátrafelé, hogy becsomagoljam a szerzeményeimet. Elég sok helyet foglaltak el, vinnem is kellett, metróra és villamosra szálltam, szóval, össze kellett csomagolnom, hogy könnyen szállítható legyen. Papírba préseltem, madzaggal átkötöttem és így már barátságos méretűre zsugorodott az öt párna. Potom pénzért van öt darab díszpárnám. Jó, mi? Amint hazaértem első mozdulatom az volt, hogy a párnákat a mosógépbe raktam és kimostam. Aztán Isten Átkát is megetettem, már nagyon várt a jószág. A reggeli tányérkáját bevitte a kalitkájába, a vizet pedig kiborította. Csak tudnám, hogy miért...

"Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük. Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz." (Wass Albert - Te és a világ)

"Az történt velem réges-régen, hogy életem legnagyobb szerelme elhagyott. Majdnem belehaltam. A hiánya szüntelenül fájt, mint egy gyógyulatlan seb, de azt mondtam magamnak: ha Ő AZ, akkor visszajön. Ha nem, akkor felejtsd el, nem kár érte! De ezt nem én mondtam. Én állandóan zokogtam. Ezt egy bölcs hang mondta bennem, aki nevelt engem, s aki tudta, mi a szeretet. És képzeld: visszajött! Öt hosszú év után. Visszajött egészen másképp, mint ahogy elment. Én is megváltoztam, teljesen, és visszajött. Azóta vele élek, több mint fél évszázada. Abban az öt keserves évben tanultam meg, mi az IGAZI SZERETET. Megöregszel - de megmarad. Megbetegszel - megmarad. Meghalsz - megmarad. Nem érzelmi összehangoltság, hanem összetartozás. Bárhová mehet, kalandozhat, kóborolhat, öregedhet, vénülhet, változhat, másokkal is próbálkozhat - de visszatér. Az igazi szeretet nem térben és időben van. Ezért szabad." Müller Péter

Furcsa álmom volt az éjjel. Mint mindig, most is ruha nélkül aludtam, csupán egy könnyű gyapjútakaróba burkolóztam. Álmomban arra ébredtem, hogy valaki - pontosabban mondva Te - a hátamhoz simultál, jobb kezed a jobb vállamra tetted, homlokodat a nyakszirtemhez támasztottad. Bőröd enyhén nyirkosnak és hűvösnek éreztem, de ez a hűvösség jóleső hűvösség volt. Félig a bal oldalamon, félig hason feküdtem, bal lábam kinyújtva, a jobb pedig térdben hajlítva és felhúzva az ágyékom magasságáig. Így támasztom ki magam, így kényelmes a fekvésem, amely se nem oldalas, se nem hasonfekvés. Mikor meggyőződtél róla, hogy nem mozdulok, ezzel is jelezve, hogy nem esik rosszul a közeledésed, lassan teljes testhosszal hozzám simultál, bal lábadat kinyújtottad, jobb lábadat átemelted a bal combom felett, térded behajlítva a jobb lábamhoz igazítottad. Pár perc múlva éreztem, hogy feszülő izmaid - melyek ugrásra készen a gyors visszavonulásra - lassan ellazulnak, légzésed az apró és kapkodóból méllyé és egyenletessé válik. Hihetetlen összhang keletkezett köztünk, mely a végtelen tér nyugalmát árasztotta------ Akkor és ott  tudtam, hogy neked az érintés, az összesimulás, az összhang sokkal, de sokkal többet ér, mint egy 'hancúrozás'. Még órák múlva is így feküdtünk. Ahogy légzésed lassult és egyenletesedett, bőröd átmelegedett. Melegedet fokozatosan, újra és újra átadva elszunnyadtunk. A felkelő Nap sugarai játszadoztak rajtunk, ébresztettek fel először téged, majd engem. Éreztem, hogy nem akarsz felkelni, húzod az időt, inkább nem moccansz, csak ne tűnjön el ez az álom. Amely tényleg csak álom volt.

Ma éjszaka ismét visszatértél, mert újból át akartad élni azt az érzést, amit nem lehet szavakba önteni. Mert nincs rá olyan szó, amivel ki lehetne fejezni. Hosszadalmasan, körkörös mondatokkal talán igen, de egyszerű szavakkal nem. Most is csendben, óvatosan jöttél, leültél a ágyam szélére, néztünk egymás szemébe. És abban a nézésben benne volt minden,  amire vágytál, amire vágytam. Odabújtál hozzám, átöleltél, kicsit  magadhoz szorítottál, de csak épp annyira, hogy átadd azt az érzést, hogy kellesz nekem. Kelljek neked. Arra kértél, hogy most én simuljak hozzád, bújjak el az ölelésedben, töltsem ki az űrt, szorítsam ki a levegőt kettőnk közül. Combomat a combodhoz igazítottam, öledbe fészkeltem magam, hátamat a mellkasodhoz simítottam, fejemet előre hajtottam, hogy hajam ne csiklanozza orrodat. Fejedet befúrtad a párna és a nyakam közé, szájaddal érintetted a bőrömet, apró csókokat helyeztél el rajta, majd játékosan harapdáltad. Játszadoztál az ajkaddal, hol gyengédebben, hol erősebben érintetted a nyakszirtemet, vállgödrömet, amit kényelmesen elértél. Aztán elcsendesedtél. Először azt hittem, elaludtál, de csak erőt gyűjtöttél a további játszadozásokhoz. Szerettelek volna megsimogatni, de arra kértél, ne még----------

Kinyitottad az addig csukott szemeidet, pillantásoddal követted az ujjaid kalandozását. Egyetlen négyzetcentimétert sem hagytál ki, volt olyan terület, amelyet többször is érintettél, hol lágyan, hol erőteljesebben. Nem teltél be egyetlen érintéssel, újra és újra visszakalandoztál. A kalandozásokba játékosságot csempésztél, kifogyhatatlannak bizonyult az ötlettárad. Jólesőn nyugtáztad a tetszésemet, amely további játékosságra inspirált. És ezt a végtelenségig tudtad volna tenni. Ahogy tetted is, noha nem végtelenségig, de órákig. Kényeztettél, és én imádtam a kényeztetésed. Minél jobban imádtam, annál több színt vittél a játékosságodba. Tökéletes volt az összhang, az érzés. Mert legalább annyira élvezted a játékosságot, mint......

Gyönyörűt alakítottam tegnap. Elmentem úgy Pestre kettőezer forinttal, hogy nem volt kártyahasználati jogom. Mivel én - én vagyok, kis gondolkodás és egy kérés után magamévá tettem egy bankkártyát, melynek a PIN kódja nálam is megvan. Közöltem, legyen nyugodt, a terhelt összeget pár nap múlva átutalom a számlájára. Ami a szép a egészben, még ma sincs kártyahasználati jogom, talán szerdára megoldódik ez a probléma. Így jár az, aki számlát vált...

Míg el nem felejtem, el kell mesélnem ezt a sztorit is. Szóval Balatonbogláron a Platán strandon fürödtünk, és jó szokásom szerint vittem magammal az úszódeszkámat, mivel nem tudok úszni. Illetve tudok, csak függőlegesen. Köztudott, hogy olyan gyorsan senki sem merül el, mint én. Utolsó két alkalommal vittem magammal egy habszivacs papucsot is, mert az iszapban lévő törmelék töri a talpamat, no meg a szárazföldi közlekedés - a vízből a cuccokig - mezítláb eléggé körülményes. Kényes a talpam és csak kimondottan tiszta terepen járkálok mezítláb. De nem is ez a lényeg. A vízbe papuccsal a talpamon mentem. Egész addig tökéletes volt minden, amíg a bólyákhoz nem értünk, ott már elég mély a víz az úszáshoz és a vízben lebegéshez. Kapaszkodtam a deszkába, kinyújtott kézzel fogtam meg a két oldalát, és úgymond ráhasaltam a vízre. Lábaimat ellöktem az iszaptól, és hála a habszivacs papucsnak, azonnal a víz tetején táncolt a két talp, benne az én talpaimmal. Ajjaj, ennek fele sem tréfa, mert az úszódeszka ellenére úgy éreztem, hogy az orrom rögvest lemegy a tó fenekére. Már majdnem bepánikoltam, mert kimondott erőfeszítés után sikerült a papucsokat levinnem, vagyis leállnom. Módosítanom kellett a lebegési technikámat, ha nem akartam elmerülni a deszka és a papucs ellenére. Mint egy keljfeljancsi. Következő lebegéskor már nem engedtem, hogy a papucs a felszínre ússzon. Épp annyira engedtem a lábaimat el a tó fenekétől, hogy ne érjen le. Így nem vízszintesen lebegtem hanem félig álló helyzetben, kissé előredőlve. Ki kellett tapasztalnom, hogyan tudom így egyensúlyban tartani magam, hogy a lábaimat ne tegyem le, de a papucs ne lódítsa a felszínre. Ezzel hosszan elbabráltunk...

Hajnali négy órakor felébredtem, de azonnal visszaaludtam. És összevissza álmodtam minden baromságot. Ritkán álmodom, de akkor jó sokat és nagyot, mindenféle lehetetlenségeket. Repülőtéren voltam és beszálláshoz készülődtem. Velem volt lánykám is, de időnként elűnt mellőlem, de nem tudom, hova. Egy nagy hodályba tereltek bennünket - ekkor még sokan voltunk - melynek teteje nem illeszkedett a falakhoz, köröskörül jó arasznyi eltérés volt a falak és a tető között. A falakat agyaggal borították, felülete durva és díszmentes, tényleg hodály képet mutatott. A hátizsákomat - mert csak azt vihettem - ki kellett bontanom, és nem zárhattam vissza a cipzárt, nyitottan cipeltem a hátamon. Tartottam tőle, hogy kipotyognak a ruháim, de megnyugtattak, hogy az utánam jövők majd felszedegetik. Egyszer csak azt vettem észre, hogy  a előttem haladók eltűntek egy meredeken emelkedő lépcső kanyarulatában, mögöttem meg nem jön senki, lánykám is elcsászkált mellőlem. Egyedül maradtam. Felmentem a meredek lépcsősoron, újabb hodályba értem, ahol egy teremtett lelket sem találtam. A fal mentén hosszú pult kígyózott, a szembeni lépcső előtt egy fém kapu, melyet durva szövésű, sötétbarna vászonnal burkoltak, de azon kívül teljesen üres volt a helyiség. Amikor elindultam a fém kapu irányába, ekkor a semmiből előkerült egy fehér inges, sötétkék nadrágos férfi, és letetettte a földre velem a hátizsákot, hogy azt nem kell cipelnem tovább. A zsákom teteje ugyanúgy nyitva volt, mint addig. A férfi intett, hogy induljak el a lépcsőn felfelé, mert a többiek már megkezdték a beszállást, és én még sehol sem voltam, még a fém kapun sem kellett átmennem. Elindultam a lépcsőn felfelé, a harmadik lépcsőnél visszafordultam, de addigra eltűnt a fehéringes féri és a hátizsákom is. Százig számoltam a lépcsőfokokat, aztán már nem, és még mindig nem láttam a végét. Aztán egyszerre vége lett a lépcsőnek ami egy mocsár szélére vezetett, balra egy falu keskeny utcája, jobbra pedig mélyen alattam terült el egy rét. Fejem felett pedig megjelent egy landoló repülőgép, épp leszálláshoz készülődött. És pont az én repülőgépem volt, azzal akartam utazni. Kiszámoltam, hogy van még egy órám, hogy megtaláljam a repülőteret. Nem tudtam eldönteni, hogy merre induljak, melyik lesz a rövidebbik út. Aztán a falu mellett döntöttem, ott hátha találok valakit, aki megmondja, hogy merre kell mennem tovább. Szűk és kanyargós utcákon mentem, az út felfelé vezetett, de mégis bizakodtam benne, hogy ez lesz a helyes út. Már kezdtem sokallni a szűk utcákat, amikor egy fekete kendőbe burkolózott nő lépett elém, intett, hogy kövessem, be a házba. Egy teljesen lakatlan ház volt, a szoba talán tíz négyzetméteres, egyetlen ablaka arasznyi széles és magas volt. Úgy tetszett, itt egyáltalán nem szeretik a fényt. A fekete kendős nő közölte velem, hogy haladjak tovább ezen a z úton, de igyekezzek, ha el akarom érni a repülőt, mert még nagyon messze vagyok tőle. Még meg kell kerülnöm a mocsárt, és lánykámat is meg kell keresnem, nem hagyhatom itt. Már kezdtem magamban mérgelődni, hogy mi a fenéért szakadtam le a többiektől, már réges rég ott lehetnék én is. Aztán eszembe jutott, hogy nem én szakadtam le tőlük, hanem ők tűntek el a szemem elől olyan gyorsan, hogy szólni sem tudtam. A faluból kiérve ráláttam a környékre. Valahol a horizont bal szélén felfedeztem a repülőteret is, ami kb. tíz mérföldnyire volt tőlem. Lehetetlenség, hogy egy óra alatt odaérjek, állapítottam meg magamban. Ennek ellenére erőltetett tempóban eldindultam, lesz, ami lesz alapon. Ameddig a szem ellátott se egy fát, se bokrot sem láttam, csak a hullámzó rétet. Az út felénél járhattam, amikor lánykám megszólalt mögöttem balról, hogy anyám, igyekezzünk, mert nem érünk oda időben. A meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudtam, még az sem jutott eszembe hirtelen, hogy jól lerámoljam, amiért eltűnt mellőlem. Még arra is volt ideje, hogy egy utcai árus mellett megálljon és válogasson a csecsebecse portékái közül. Már épp nyitottam a számat, hogy jól letermtsem, amikor feltűnt az orrom előtt a repülőnk, a repülőre vezető lépcső aljában a stewardess, kezében a nyitott hátizsákom és hevesen integetett, hogy igyekezzünk, mert indulna a gép. Hogy honnan a fenéből került az orrom elé a gép a hullámzó réten pont akkor, amikor már-már elfogyott a türelmem, az máig rejtély számomra.

Petinek - utóirat

Peti kezdte, Peti befejezte. Megadtam a lehetőséget arra, hogy megismerkedjünk, és arra is, hogy befejezd. Bár, a befejezés hozzád méltatlan volt, de hát mit várjon el az ember lánya attól, aki az elődökhöz mér, és a telefonon való beszélgetés hosszát kifogásolja, holott egy pillanatig sem beszéltünk telefonon. Az első szűrőn átmentél, pedig egy jelentős esemény volt, amire semleges módon reagáltál. Halkszavú és csetlő-botló kisember. Ez jól hangzott a szádból, de nincs fedezete. A második szűrőn fennakadtál, és itt kezdett el zuhanni a népszerűségi indexem. Nem véletlenül. Valószínű, hogy nem vetted észre a rejtett értelmet, és én nem siettem a segítségedre. Van lakásom Pesten is. Ha akartad, észrevetted volna. És amikor kereken visszautasítottam egy lehetséges munkakapcsolatot, akkor zuhant nullára az érdeklődésed. Itt már vélelmezhető a szándékosság. Nem hibáztatlak érte. Sajnos, nem az én stílusom az emberek tudatos átverése. Egyszer voltam egy olyan előadáson, ahol a meghívottakat tömegpszichózisnak vetették alá. Szemszögemből nézve egy oltári bohózatnak tűnt. Ott és akkor nagy volt a lelkesedés, de amint szétszéledt a társaság, kezdtek a kételyek felmerülni, hogy mi lesz, ha mégsem sikerül, mi lesz, ha kudarcot vall, ha nem tudja teljesíteni az elvárt szintet, etc. Mint mondtam, ez a labilis emberekben merül fel, akik még saját magukkal sincsenek tisztában, nemhogy mások elvárásainak megfeleljenek. Ezen kár volt megsértődnöd. És akkor vetettem be az érvelést, aminek rendkívül örültél, hogy elvi síkra tudtad terelni a beszélgetésünket. Finomhangolás. Ismered? Aztán jött az utolsó - röpke - leveled. "Megvagyok még. Majd írok." Peti nyelvére lefordítva így hangzik: Megvagyok még, de már nem sokáig. Majd írok, csak győzd kivárni." És a tizennyolcadik napon küldött egy sorra az a válasz, hogy nem tudod, miért maradt el a levelezésünk, felkacagtam. Mintha szemrehányást tettél volna nekem. Na, jó, továbbléptem rajta. "Azaz, most nem nagyon levelezgetek." Később majd igen? Azért csak nyitva hagysz egy kiskaput, hátha... Nem tűnt fel, hogy nem kértem és nem adtam meg elérhetőséget, telefonszámot, etc.? Van min elgondolkodni. Én csak azt kívánom, hogy találd meg a számításod. Nem véletlenül fogalmaztam így. Újabban gyakorta előfordulsz a közösségi oldalon. Nocsak...

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat